Ramadán vége felé, egy vasárnap egyet gondoltam, s közöltem a férjemmel, hogy én is megyek vele az Iráni Nagykövetségre iftárra, vacsorára.
Felvettem egy zöld ruhát és egy fehér kendőt, s úgy gondoltam, hogy az etikettnek eleget tettem, de csak miután bejutottunk, vettem észre szégyenkezve, hogy a hölgyek talpig feketébe voltak öltözve. De nemcsak hogy nem tették ezt szóvá , hanem egy éltesebb hölgy, Mirjam, ( Mária magyarul), maga mellé hívott, s szó szót követett, s felfedte magát: A nagykövet felesége! Én a gyér angol nyelvtudásommal előre begyakorolt szöveget eldaráltam, hogy milyen megtiszteltetés, hogy az egyszerű embereket is beengedik a Nagykövetségre(, mely márvánnyal volt díszítve). Még diskuráltunk egy keveset családról főleg, amikor fölhangzott az azán, azaz az imára hívás, s Mirjam egy követ vett elő, s kérdezett valamit, amit nem értettem, így csak hebegtem-habogtam, de követtem őt. Később nekem is adtak egy követ, amit ima közben magam elé helyeztem, de kiderült, hogy az orrunknak és a homlokunknak érinteni kellett volna a szakrális tárgyat.
Aztán szervírozták a szupét, azaz a levest, mely különös ízű volt, de szó se róla tápláló . Valószínűleg paradicsomot is turmixolhattak benne össze. Voltak ott a nan, a kerek kenyér mellett levelek, zöldségek, én is" legeltem". Aztán következett a második fogás, érdekes ízvilággal:a mellettem ülő hölgy, egy Budapesten élő iráni tanár iráni felesége felvilágosított, hogy a rizs mellett lencse is volt az ételben, s a férjem szerint még hús is darálva.
A vacsora elfogyasztása után elbúcsúztam a társaságtól.
S MÁSNAP REGGEL AZT VETTEM ÉSZRE, HOGY A REFLUXOM ELMÚLT!
Vajon mi lehetett a különleges ételekben? Ez kiderül a következő blogomból!
