Közelegtek hát újra, kósza árnyak,
kik hajdan már feltüntetek nekem.
Ezúttal vajha megragadhatnálak?
Ily próbára alkalmas még szivem?
Hogy áradtok felém! Nos, jól van hát, csak
tóduljatok köd-s gőzből körülem
keblem ifjonti lángja újralobban
varázst lehellő vonulásotokban.
Víg órák képe száll fel népetekkel,
s lelkem hány drága árnyat újralát,
s féligfakult, ó mondaként dereng fel
első szerelem, első jóbarát.
Újul a bú, s feljajdul újra egyszer
útvesztős életünk ellen a vád,
s a jókat hívja, kik vidám időkben
rútul csalódva tüntek el előlem.
A lelkekhez már el nem ér az ének,
kiknek elejét zengtem valaha.
A jóbaráti kör rég szerteszéledt
s az első visszhang , ah, rég szállt tova.
Fájdalmam ismeretlen tömeggé lett,
de tapsuk csak szivemnek ostora,
s ki dalomnak örül, ha még néhány van,
és él: bolyong szétszórtan a világban.
S rég nem tapasztalt vágy fog el e percben
a halk, komoly szellemvilág iránt,
s bizonytalan hangszínnel, íme, lebben
a rezge dal eolhárfa gyanánt,
megborzadok, könny könnyet ér szememben,
enyhültnek érzi zord szívem magát,
amim van, messze minden földi jószág,
s ami eltünt, az lesz már nekem valóság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése